Csata a csillagokon túl

Hét mesterlövész az űrben

Manapság, amikor a tejes dobozról Chewbacca, a konzerv kukoricáról pedig BB-8 köszön vissza nehéz elképzelni, hogy volt olyan idő, amikor a világ még ennél is forróbb Star Wars lázban égett. Pedig a mai helyzet akár még visszafogottnak is nevezhető ahhoz az őrülethez képest, ami a 80-as évek folyamán (az Egyesült Államokban) tombolt. Akkoriban Luke Skywalker kalandjai nem csak a nézőket, hanem sok stúdiót is rabul ejtett, igaz, őket inkább a film váratlan és elképesztő mértékű pénzügyi sikere nyűgözte le. Ezután, pedig kicsit sem meglepő, hogy az olaszoktól kezdve a Golan-Globus duóig szinte mindenki azon igyekezett, hogy elkészítse a következő Star Wars-t, vagy legalábbis rövid időre sikerüljön meglovagolnia a George Lucas űreposza által keltett (pénz)hullámokat. Az mondjuk már más kérdés, hogy általában éppen azok vállalkoztak erre, akiknek sem elegendő forrásuk, sem kellő tehetségük nem volt hozzá. A buliból természetesen Roger Corman  sem akart kimaradni, aki gyorsan kapcsolva, még a Birodalom visszavág előtt leforgatta a saját űreposzát. Ez volt a Csata a csillagokon túl, amely, bár értelemszerűen, minden szempontból mesze elmarad a Csillagok háborújától, a korszak egyik legszerethetőbb low-budget sci-fije/Star Wars koppintása.

maxresdefault.jpg

Aki valaha is járt már az Akiron, az nehezen tudná nyüzsgő, élettel teli és fontos kersekedelmi/gazdasági/kulturális központként jellemezni. Az Akir ugyanis mindennek éppen az ellenkezőjét nyújtja az odalátogatónak: egy jórészt meglehetősen kietlen planéta, melynek csak egy kis része alkalmas az életre. Ott sincsen sok minden, leszámítva azt a pár száz földművest. „Élni, és élni hagyni”, ez az akirok mottója.  Tekintve, hogy általában még véletlenül sem téved ide soha senki (miért is jönne bárki egy, még a galaktikus peremvidék általános sivárságához képest is unalmas és jelentéktelen bolygóra), mind ez idáig működött is nekik. Csakhogy az önjelölt, hatalommániás hadurakat általában nem hatja meg, ha a meghódítandó területen békés népek élnek, sőt ez még jobban vonzza őket. Így, amikor a mutáns Sador (John Saxon) – tisztázatlan okokból – szemet vett az Akirra, a bolygó lakóinak egyetlen esélye marad: az ifjú Shad (Richard Thomas), egyetlen fellelhető (és elég rozoga) űrhajót birtokba véve elindul, hogy zsoldosokat toborozzon, akik hajlandóak lehetnek szembeszállni a hódítóval…

Ha ismerős a sztori, az nem meglepő, ugyanis a Battle Beyond the Stars gyakorlatilag egy űrben játszódó Hét mesterlövész, ami szerintem egy egészen remek ötlet, hiszen a védtelen telepesek harcosokat toboroznak a gonosz bandita ellen alapfelállás eléggé kortalan ahhoz, hogy ugyanúgy működjön egy messzi-messzi galaxisban, mint a vadnyugaton, vagy a feudális japánban. (Ebből a szempontból kicsit fura is, hogy az elmúlt ötven évben, csak idén készült hivatalos remake, és az sem mert elrugaszkodni a vadnyugati környezettől.)

vlcsnap-2016-09-29-14h15m44s423.png

A Battle Beyond Starsban pedig papíron meg is van majdnem minden, ami a Star Warsban is megvolt: klasszikus toposzokból álló történet, új, különös világok, új létformák, eposzi hangvételű zene, űrcsaták és egy bolygó pusztító csodafegyver. Épp az, hogy ötlet szinten sok hasonló elem van a két filmben, világít rá arra, hogy a Star Wars létrejötte valóságos, páratlan és megismételhetetlen csoda volt. Lucas álma ugyanis nem valósulhatott volna meg, ha nem sikerül maga köré gyűjtenie korának legtehetségesebb szakembereit (a monda szerint a Star Warsból tulajdonképpen a vágók varázsoltak nézhető filmet, de minimum ekkora szerepe volt John Williamsnek és az ILM munkatársainak is), akik mindent beleadva dolgoztak egy olyan projekten, amelynek sikerében a többség nem is bízott.

A csodákat viszont nem lehet megismételni. Persze leutánozhatod a történetet, látványt, vagy a zenét, de a lényeget, a mögöttük lévő tehetséget azonban képtelenség. Persze Lucas is másolt, de más az, amikor valaki a kedvenc filmjeinek bizonyos elemeit vegyíti, úgy, hogy az így kapott remix egy olyan egyedi alkotás lesz, amire korábban még nem volt példa, és más az, amikor valaki éppen ezt (azaz a végeredményt, nem pedig a kreatív folyamatot) próbálja leutánozni harmadannyi pénzből és tehetségből. Nem véletlen, hogy a legemlékezetesebb és legjobbnak tartott remake-ek is általában éppen azok, amelyek nem ragaszkodnak mindenáron az eredetihez, hanem azt az alkotó csak sorvezetőnek használja a saját víziójához.   

vlcsnap-2016-09-29-14h25m31s901.png

Viszont ne legyünk igazságtalanok sem, hiszen a Battle Beyond the Stars annak ellenére is egy egészen bájos és szórakoztató, B kategóriás sci-fi kaland, hogy messze elmarad a Star Warstól. Azért a B kategóriás megjelölést különösen fontos észben tartani. Hiszen bár Corman űrkalandja messze van az olyan állejtő trash élménytől, mint amilyen az olasz csillagok háborújaként nyilván tartott Starcrash, ám a csekély színészi képességgel bíró főszereplők és a sokszor esetlen rendezés (na meg egynéhány arcpirítóan béna dialógus) miatt igazán jónak sem nevezhető. A legzavaróbb probléma a filmmel ugyanis egyértelműen a két főhőse: Richard Thomasnál kevésbé találhattak volna nyálasabb, kevésbé karizmatikus főszereplőt (hozzá képest még a fiatal Mark Hamill is egy középkorú Harrison Fordnak tűnik). Ugyan a párját alakító Darlanne Fluegel egy fokkal jobb, de azért érte se adnék egy fél-Leia hercegnőt sem. És sajnos nem csak külön-külön rosszak, de együtt is, ennek köszönhetően kettejük között zajlik le talán minden idők legzavarbaejtőbb és legkínosabb romantikus szála.

Viszont a színész/rendezés/írásbéli hibák bár néhol zavaróak tudnak lenni, azért bőven vannak olyan pozitívumai a filmnek, amelyek képesek az obskúrus filmek hozzám hasonló kedvelőit kárpótolni.

vlcsnap-2016-09-29-14h20m06s414.png

Ilyenek a mellékszereplők: John Saxon – a 80-as évek B filmjeinek állandó kelléke – meggyőző, és tekintélyparancsoló fő gonosz. Kár, hogy nincsen igazán megírva a figurája, de van annyira karizmatikus, hogy elhisszük róla, hogy olyannyira velejéig romlott, hogy csak azért foglal el és robbant fel bolygókat, mert az jól esik neki. Robert Vaughn rutinból hozza a Hét mesterlövészben játszott szerepét, és van is annyira jó, mint ott (ismét csak az írók hibája, hogy nem kapott több, jelentősebb szerepet). Sybil Danning szexi űramazonja is egészen mulatságos (és szexi) karakter, ám a legemlékezetesebb minden kétséget kizáróan George Peppard (a Szupercsapat Hannibálja) csempésze lesz. Han Solotól Star Lordig nem egy sci-fi karaktert hívtak már űrcowboynak, na de azért az nem mindennapi, hogy a karakter ténylegesen is cowboy legyen. Olyannyira, hogy Cowboy néven, parodisztikus western maskarában, és egy whisky (jég és szóda) adagoló övvel szállítson fegyvereket a külső űrben. (Így jobban megnézve, mintha a Galaxis őrzői előképét nézné az ember, hiszen mindkettő sztorija leírható azzal, hogy egy űrcowboy, egy harcos amazon, egy bosszúszomjas űrlény összeáll, hogy legyőzzenek egy gonosz, földönkivüli hadurat. Csak persze utóbbiban van egy beszélő mosómedve és egy szókincs hiányos fa is.) Továbbá James Horner dinamikus és kellemes filmzenéje is határozottan emeli a produkció nívóját.

A látvány értelemszerűen mai szemmel már erősen megkopott, de ha figyelembe vesszük a film költségvetését (és, hogy 36 éve készült), akkor ahhoz képest nem is rossz. Nagyjából a ’78-as Battlestar Galactica szintje. Nem csoda, hogy Corman később (Horner zenéjével együtt) több hasonló jellegű filmben is újrafelhasználta őket. Érdekesség, hogy ez a film jelenti James Cameron debütálását is, aki art director-i feladatai mellett a film vizuális effektjein is dolgozott. Ellenben az egy évvel későbbi Félelem galaxisával, itt még nem jelenik meg a Terminátor/Aliens sajátos atmoszférája, hiszen láthatóan egy Star Wars jellegű látvány kialakítása volt a cél, ám ennek ellenére a dizájn – legyen szó a bolygókról, hajókról, lényekről – néhol meglehetősen egyedire és fantáziadúsra sikeredett. A Battle Beyond Stars világának leginkább megmosolyogtató (vagy éppen legzseniálisabb) része pedig kétségkívül az, hogy az egyik űrállomáson az ajtók Darth Vader jellegzetes légzés hangjának kíséretében nyílnak ki.             

vlcsnap-2016-09-29-14h36m34s842.png

Felemás egy film a Battle Beyond the Stars. Hiszen, míg egyes elemeiben olyan rossz, hogy már jó, addig máskor viszont meglepően eredeti és fantáziadús is tud lenni. (Ebből is látszik, hogy a jó ötlet nem feltétlenül elég egy jó filmhez.) Szerencsére, pedig utóbbi elemekből elég van ahhoz, hogy minden hibája ellenére sem tudjak haragudni rá. Ha a Csillagok háborújánál nem is, az Ewok filmeknél határozottan szórakoztatóbb. Ráadásul Hét mesterlövész feldolgozásként is sokkal kreatívabb (és indokoltabb is így), mint a 2016-os remake (bár az kivitelezésében bőven jobb film). Csak azt azért sajnálom, hogy nem gyerekként láttam, mert akkor valószínűleg imádtam volna, de így is adok rá 3 western rajongó, whisky függő űrcowboyt az 5-ből.