Az eredetileg színésznek készülő Michele Soavi  az olasz horrorfilmek olyan kultikus alkotói mellett tanulta ki a rendezői szakmát, mint Joe D'Amato és Dario Argento. Miután pedig több filmjükön dolgozott rendezőasszisztensként (illetve utóbbi úriember munkásságáról még egy dokumentumfilmet is összehozott) 1987-ben – D’Amato produceri felügyelete alatt - végre megkapta a lehetőséget, hogy elkészítse első nagyjátékfilmjét, a Deliria-t. Az angol nyelven Stagefright címen futó filmről erős túlzás lenne azt állítanunk, hogy megreformálta volna a slasher műfaját, hiszen éppen az ellenkezőjéről van szó: a lehető legmerevebben követi annak dramaturgiai kliséit. Viszont ezt olyan stílusosan és magas szinten végzi, hogy nem is bánjuk.

A slasher nem egy túlzottan cizellált műfaj, sőt még a horror többi alműfajához képest is kifejezetten egyszerű, és merev szabályrendszerrel rendelkezik. Csupán kell egy viszonylag zárt terület, ahova bezársz egy fiatalokból álló társaságot, majd rájuk eresztesz egy elmebeteg sorozatgyilkost (akiről általában kiderül, hogy valójában egy múltbéli trauma miatt áll bosszút), ő pedig szépen sorban lemészárolja őket. A fináléban aztán a főszereplő lánynak sikerül felülkerekednie a gyilkoson. Mi pedig várjuk a folytatást, mert régóta tudjuk már, hogy a gonosz sosem hal meg véglegesen (ha pedig véletlenül mégis, akkor jöhetnek az előzmény filmek). Persze az, hogy a slasher filmek többsége szigorúan követi a szabálykönyvet, még nem jelenti azt, hogy egy-egy tehetségesebb alkotó ne tudna ebben a zsánerben is valami kreatívat, vagy egyedit alkotni a sokadik Péntek 13. koppintás helyett.

Nem vagyok egy nagy színházban járó, de egy olyan darabra, amelyet főhőseink próbálnak a film nyitójelentében, mindenképpen befizetnék. Hiszen ki ne lenne kíváncsi egy bagoly maszkos sorozatgyilkosról szóló musicalre? Sajnos azonban a főszereplő színésznőt súlyos bokafájdalom gyötri és ez egyre inkább megnehezíti számára a táncot. Így az egyik öltözető lánnyal kilóg a próbáról a legközelebbi kórházba, hogy megnézetesse a lábát. Sajnos az öltöztető lány nem egy észlény, ezért barátnőjét rendes kórház helyett egy pszichiátriára viszi, szerencsére azonban az egyik orvos mégis hajlandó megvizsgálni a színésznőt. Az viszont már kevésbé szerencsés, hogy a szintén az intézményben tartózkodó pszichopata gyilkosnak éppen akkor sikerül megszöknie, amikor a lányok is ott vannak, majd ezután követi őket egészen vissza a próbához.   Nos, innen már mindenki kitalálhatja, hogy mi is fog történi az elkövetkező hetven percben.  (Viszont a sallangok elhagyása miatt kellően a pörgős a cselekmény ahhoz, hogy ne legyen ideje unalomba fulladnia)

Szóval, aki fordulatos, kiszámíthatatlan thrillerre vágyik, annak valahol egész máshol kell keresgélnie. Hiszen, mint már fentebb is írtam a Lámpaláz az egyik legletisztultabb, és legegyszerűbb slasher horror. Még a gyilkos kilétét sem övezi rejtély, már a tízedik percben egyértelmű, hogy ki lesz az. Olyannyira egyértelmű volt, hogy nem egyszer eszembe jutott, hogy ez biztos csak beetetés és lesz itt még valami fordulat a végén, ám a várt csavar végül sosem érkezett meg. Ami azonban hiányzik az olasz B filmek visszatérő epizodistájaként megismert George Eastman forgatókönyvéből, azért bőven kárpótol minket Soavi rendezése. Ez tipikusan olyan film, ahol a stílus jelentős fölénnyel győzedelmeskedik a tartalom felett. (Viszont ez utóbbi is megüti a kötelező minimum szintjét, így nem is rontja túlzottan az összképet) A Delira ugyanis műfajának az egyik leghangulatosabb és legstílusosabb darabja. Eleve a színház egy nagyon jól eltalált helyszín egy ilyen filmhez. Hiszen egyaránt nyújt klausztrofób hangulatot, viszont kellően tágas ahhoz, hogy a film végig változatos tudjon maradni. Rengeteg különféle helység, ahol elbújhat a gyilkos, és még több eszköz, ami a segítségére lehet a stáb kreatív módon történő likvidálásában. A rendező pedig maximálisan ki is használja az ezekben rejlő potenciálokat.

Végső soron azonban a fényképezés (Renato Tafuri), és a zene (illetve annak kifejezetten ügyes használata) az, ami kiemeli a filmet a Halloween utánérzések tömegéből. Itt érződik igazán, hogy Soavi hol tanulta a mesterségét, hiszen a Deliria vizuális szempontból sokkal közelebb áll az olasz giallo mozikhoz, mintsem a többi slasher filmhez.

Egyedül a néhol gyenge színészi játék volt zavaró, de hát valljuk be: úgysem a főszereplő karakterek miatt nézzük az ilyen filmeket, hanem, hogy lássuk őket szépen egyesével elhullani. (Azért a fasiszta rendezőt alakító David Brandon kifejezetten szórakoztató alakítást nyújt. Illetve még a karrierje során Sean Bean-nél is többször elhalálozó Giovanni Lombardo Radice is egészen emlékezetes. A gyengébb jelenetek inkább a női szereplőkhöz köthetőek. Nem is olyan egyszerű Scream Queen-nek lenni, mint amennyire az elsőre tűnhet) Soavi pedig változatos és véres módokon ki is elégíti eziránti igényünket.

A filmfénypontja viszont mégsem a szórakoztató henteléssel eltöltött első óra, hanem az utolsó harmada, amikor már csak a kijelölt final girl van életben. Ez a harminc perces szavak nélküli macska-egér játék már-már torokszorítóan izgalmas, ráadásul a film legemlékezetesebb, legszebb és legszürreálisabb bealításaiban is gyönyörködhetünk.

Azért a komikus rendőröket szerepeltető jelenetek (egyiküket maga a rendező alakítja) – melyekben két rendőrtiszt halálos nyugalommal eszik/beszélget stb., a lezárt színház előtt parkoló kocsijukban - nélkül is meglett volna a film, hiszen annyira azért nem vicces ez, mint amilyennek a készítők gondolhatták. Inkább az olyan (ön)ironikus filmes utalásokból/kikacsintásokból kellett volna több mint pl.:  a legyőzhetetlen gyilkos kliséjét szándékosan túlzásba vivő utolsó snitt (de emellett még Argento és a Psycho híres zuhanyjelenete is megidéződik.)

A Lámpaláz nem olyan egyedi, vagy formabontó film, mint a rendező legismertebb műve, Dellamore Dellamorte. Viszont így is egy határozottan korrekt darab, első rendezésnek pedig főleg. Aki csupán egy hangulatos, fun slasherre vágyik, az garantáltan nem csalódik benne. Így én is nyugodt szívvel adok rá 7 láncfűrészes bagolyfejű pszichopatát a 10-ből.