A blaxploitation zsánert leggyakrabban gengszter és akció filmekkel azonosítják, amely részben jogos is, hiszen kétségtelenül ezek voltak a leginkább használt műfajok a 70-es évek fekete filmeseinek (illetve az ezen filmeket gyártó stúdiók – konkrétan az American International Pictures) körében. Már csak azért is, mivel elsősorban a nagyvárosi fekete közösséget akarták megszólítani, illetve felhívni a figyelmet az őket leginkább érintő társadalmi problémákra (úgy, mint bűnözés, droghasználat, és hátrányos megkülönböztetés) ehhez pedig a legegyszerűbb (és a nézők számára is a legismerősebb) terepet kétségkívül a fenti műfajok szolgáltatták. Ez viszont koránt sem jelentette azt, hogy a fekete filmesek ne próbálták volna ki magukat más stílusokban is. Jöttek is szép sorban a feketéknek szánt harcművészeti filmek, coming-of-age sztorik, musicalek és vígjátékok. Mindezek előtt azonban megszületett a filmtörténet első afroamerikai horror ikonja, Blacula.  

Miután a filmtörténet leggyengébb Draculájának nem tetszik, hogy a fekete kontinensről érkezett vendége (Mamuwalde herceg – William Marshall) nem igazán rajong a rabszolgatartás intézményéért (sőt eleve arra akarta kérni a nemes grófot, hogy segítsen azt felszámolni), úgy dönt, hogy pofátlanságáért kénytelen megbünteti az afrikai herceget. Hogy a büntetés kellően költői legyen, úgy dönt, a vér rabszolgájává teszi a túlbuzgó jogvédőt. Vagyis vámpírt csinál belőle, majd arra kárhoztatja, hogy kielégítetlen vérszomjától az idők végezetéig szenvedjen egy lezárt koporsóban. Sőt, még az elképesztően kreatív Blacula névvel is megajándékozza. A funky főcím után ugrunk is a jelenbe, ahol éppen egy (elképesztően sztereotíp) homoszexuális lakberendező pár látogatja meg a Drakula kastélyát, hogy vásároljanak néhány eladható csecsebecsét, sajnos azonban nem nézik meg előre a lezárt koporsók tartalmát, így a fogságba esett Mamuwaldet is sikerül az Államokba szállítaniuk, ahol természetesen az feltámad a sírjából.

És akkor most kéne annak következnie, hogy Blacula brutális és féktelen tombolásba kezd, bosszút áll mindenkin és elhozza a világvégét (vagy legalább is megpróbálja), hasonlóan, ahogy azt angol kollégája Christopher Lee (R.I.P) tette azt a szintén ez időben megjelenő, modern korba helyezett Hammer produkciók (Dracula A.D. 1972 és Satanic Rites of Dracula) keretében.

Csakhogy az őrjöngés ezúttal elmarad. Persze van vérszívás, és néhány egészen ügyesen megoldott feszültségkeltő jelent is akad a filmben, de a Blacula elsősorban mégsem horror, hanem egy karakterdráma. Címszereplője pedig nem egy sátáni vadállat, hanem egy tragikus hős, aki csak azért öl, mert muszáj, de valódi célja csupán az, hogy visszakapja élete szerelmét. A film azonban ennek ellenére sem válik unalmassá, hiszen a cselekmény viszonylag gyors, az alacsony költségvetés nem túl zavaró (bár Dracula menyasszonyainak a gyerekzsúrok világát idéző arcfestése/műfogai elég röhejesek) és a hangulat kellően funky.  A színészi játék is ezt a közepes B filmes színvonalat hozza, még blaxploitation szemmel sem találunk nagyobb neveket (sehol egy Fred Williamson, vagy Richard Roundtree). A címszereplőt alakító William Marshall, azonban kifejezetten karizmatikus, megnyerő egyéniség, akinek a jelenléte simán elviszi a hátán a filmet.  Kétségtelenül ő a film legnagyobb erőssége.

Bár a film feketéinek nagy része kifejezetten atipikus szerepekben tűnnek fel (gengszterek és stricik helyett afrikai nemeseket, helyszínelőt és volt zsaruból lett sikeres vállalkozót alakítanak) más blaxploitaion filmekhez képest  Blaculában még sincs igazán hangsúlyosan jelen a feketék fehérek általi elnyomása (illetve a többi egyéb társadalmi/faji probléma.)

A finálé pedig még mai szemmel is különösen meglepő. Ráadásul sokkal több értelme is van, mint néhány Hammer Dracula film olcsó (nem egyszer gagyi), deus ex machina jellegű lezárásának. Azonban tudjuk, hogy a horror antihősök, különösen a vámpírok sosem halnak meg úgy igazán, különösen, ha annyi pénzt termelnek a pénztáraknál, mint a sötétség funky hercege.  Szóval 1973-ban Scream Blacula Scream címmel el is érkezett az afrikai vérszívó második eljövetele. A történetbe ezúttal egy kis vodoo-t is belekevertek, ugyanis címszereplőnket egy elkeseredett vodoo pap támasztja fel a saját céljaira, de Blacula inkább uzsonnázik belőle. Hősünket amúgy most még kevésbé ábrázolják gonoszként, hiszen a legfőbb motivációja az, hogy végre megszabaduljon Drakula átkától.

Bár második rész új rendezővel készült (az előzményt dirigáló William Crain-t Bob Kelljan váltotta, aki elődjéhez hasonlóan szinte csak TV sorozatokat – Starsky és Hutch – rendezett ezután) a színvonal – legalább is, ami a rendezést illeti - nem igazán változott, sem pozitív, sem pedig negatív irányba. (Sőt, az írók abszolút nem erőltették meg magukat, hiszen a dramaturgia szinte teljesen megegyezik az előzményével.) Ami azonban mindenképpen pozitívum, hogy Marshall láthatóan fejlődött az előző rész óta, a karaktere most még sármosabb és fenyegetőbb. Ennek köszönhetően pedig a film is élvezetesebb egy fokkal.

Ráadásul a folytatáshoz sikerült megnyerni a kor egyik legnagyobb női sztárját – és nem mellesleg az első női akcióhőst - Pam Grier-t is, aki bár önmagához képest kissé halovány, még így is képes emelni a produkció szinvonalát. Szociális témák azonban ismét csupán egyetlen jelenet erejéig kerülnek elő, az viszont kétségtelenül a két film legemlékezetesebb és lazább jelenete. (Blacula elintéz két rátámadó stricit, miközben hanyag népnevelő szándékkal odaveti, hogy „You've made a slave of your sister and your still slaves immitating your slave master„.) Bár a második részben humorból is valamivel több jutott, érdekes, hogy azt a fajta humorforrást, hogy a múltból „érkező” főszereplő rácsodálkozik a jelen dolgaira mindkét film során szinte teljesen mellőzték.

A Blacula filmek összességében érdekes, és – leginkább a B filmek rajongói számára - szórakoztató darabjai a 70-es évek exploitaion mozijának. (Ám egyáltalán nem véresek és meztelen idomoknak is híján vannak) kétségtelen viszont, hogy ezen alkotások legfőbb vonzerejét és pikantériáját a blaxploitation és vámpír filmeket ötvöző témája, mint sem a konkrét filmes érdemei adják.  Az első film sikeres ráadásul egy mini trendet is elindított, melynek köszönhetően több klasszikus horror történet kapta meg a feketésített változatát. Olyan örökzöld alkotásokra kell itt gondolni, mint a Dr. Jeckyll, Mr Hyde (Dr. Black, Mr. Hyde), a Frankenstein(Blackenstein) és az Ördögűző (Abby).