Az idei Titanic fesztivál programja kifejezetten sokszínűre sikeredett, ezt pedig mi sem példázza jobban, mint az  a tény, hogy csupán a nyitóhétvége folyamán gyors egymásutánban volt szerencsém megtekinteni egy megrázó dokumentumfilmet, egy álomszerű vámpírtörténetet és egy poszt apokaliptikus hangulatú kínai westernt. Viszont, ami ezeket követte arra még az én Toxikus bosszúállón edződött lelkem sem volt eléggé felkészülve...

A Dyke Hard egy leszbikus pop-együttes története, akik hiába tettek szert komoly hírnévre a 80-as évek folyamán, mára már szinte senki sem emlékszik rájuk, így csupán lepusztult melegbárokban hakniznak, hogy legalább a lakókocsijuk bérleti díját fizetni tudják. Sorsuk azonban hirtelen fordulatot vesz, amikor elhatározzák: indulnak a Bandák háborúján, hogy visszanyerjék rég elveszett népszerűségüket. 

Most biztosan sokan a fejeteket vakarjátok, hogy ugyan minek írok én erről. És, való igaz, hogy a szinopszis alapján Bitte Andersson rendezése egy teljesen komoly, mondhatni tipikus fesztivál filmnek tűnik, ezek pedig a legritkább esetben tartoznak a Trashnevelés blog profiljába. Ez a legritkább eset, azonban éppen most jött el: a Dyke Hard ugyanis, még véletlenül sem egy borongós művészfilm a homoszexualitásról, hanem egy elképesztően őrült műfajparódia és tiszteletadás a 80-as évek trashfilmjei előtt.

Viszont ne úgy képzeljük el ezt a filmet, mint a Tarantino-Rodrigez páros Grindhouse projektjét, ahol alapvetően jó színészekkel, normális költségvetésből, ironikus kikacsintásokkal és tisztességes díszlettekkel forgattak le két alapvetően B-kategóriás történetet, amire aztán utólag rádobtak egy  „elhasznált filmtekercs”  filtert, hogy „igazi” trash érzete legyen.

Na, a Dyke Hard nem ilyen „ál-ZS film”, hanem minden aspektusában pontosan olyan gagyi és igénytelen, mint azok a filmek (és műfajok), amelyekből építkezik. Itt a trash érzetet nem néhány mesterségesen létrehozott képhiba adja, hanem az elképesztően olcsó díszletek és a kizárólag ripacskodásból álló színészi játék (na, jó van néhány fapofa is). Bár a Grindhouse projekt óta nem egy olyan film készült, amely a B-C-ZS kategóriák iránti tiszteletadásból jött létre, a legtöbbjük nem mert ennyire nyíltan trash film maradni. Az alkotók legtöbbször csak iróniával és az idézőjelek túlzott használatával mertek nyúlni a témához, de kevesen mertek úgy tisztelegni a kedvenceik előtt, hogy a saját filmjüket is ugyanolyan szemétnek csinálják meg. A Dyke Hard azonban pontosan ilyen. 

Ám ellentétben a 80-as-90-es évek videotékáinak alsó polcain tanyázó alkotásokkal ennek a filmnek bizony van szíve is. Hiszen, minden trashsége ellenére is érezhető rajta, hogy az alkotói maguk is hatalmas rajongói a filmvilág B kategóriát éppen csak alulról súroló műveinek, és ezzel a filmmel pont ezeknek a műveknek állítanak emléket. Ez a lelkesedés magukon a "színészeken" is tetten érhető, hiszen olyan élvezettel ripacskodik mindegyikük, ami alapján a legkisebb kétségünk sem lehet afelől, hogy imádtak részesei lenni ennek a projektnek. És, akkor még a számtalan műfaji kikacsintásról nem is esett szó.  A szellemházas horrortól kezdve, a motoros-, nindzsa-, és börtönfilmeken át egészen a musicalekig szinte az összes (főleg B) filmes műfaj megidézésre kerül, egy roppant karikatúraszerű és kifejezetten meleg változatban. És igen, a meleget most abban az értelemben értem. Nyugodtan kimerem jelenteni, hogy ez minden idők legmelegebb meleg filmje, és ezt bizony annyiszor fogja a néző arcába tolni, ahányszor csak lehetősége lesz rá. (A 80-as évek legkommerszebb pop-rockjait idéző dalbetétek legtöbbje valahogy kapcsolódik a homoszexualitás szépségeihez, de ettől azért még igencsak fülbemászóak tudnak lenni.)

Természetesen ezt a filmet a lehető legkevésbé sem kell komolyan venni, hiszen ő sem veszi magát komolyan és nem is bombáz semmiféle magvas mondanivalóval arról, hogy milyen melegnek lenni Svédországban (ugyanis ez bizony egy svéd film). Bár van benne egy-két olyan elem, amelyeket a „rendes” melegfilmek általában elhanyagolnak, a Dyke Hard valójában a nagybetűs polgárpukkasztás, aki pedig vevő arra, ha egy film a lehető legmesszebbről kerüli el a politikai korrektség összes létező formáját, az baromi jól szórakozhat a filmen. Arról nem is beszélve, hogy a film dramaturgilag is kifejezetten kreatív, hiszen egymást érik az őrültebbnél-őrültebb jelenetek és, amikor már azt hiszed, hogy nem fog tudni meglepni a film, akkor fogod csak igazán eldobni az agyad. 

Azonban a sok sztereotip figura ellenére érezhető, hogy ez alapvetően egy melegpárti film (nem véletlen, hisz az alkotók nagy része is a svéd LMBTQ közösség tagja), hiszen sok melegfilm ábrázolja úgy a homoszexualitást, mint valami másságot, amit el kell fogadni, ezzel szemben itt a világ legtermészetesebb dolgaként van beállítva, ha valaki a saját neméhez (is) vonzódik.  Kétségtelen, hogy a film sokaknál ki fogja verni a biztosítékot (a fesztiválon megtekintett filmek közül messze erről mentek ki a legtöbben), és nem feltétlenül a melegtematika miatt, hanem szándékosan igénytelen és a jó ízléssel a legkevésbé sem törődő megvalósítása miatt. (Bár én szerettem ezt az agyament állatságot, amit a Dyke Hard képvisel, ahhoz, hogy végig bírjam, nekem is ki kellett szaladnom még egy sörért.)

A Dyke Hard az ízléstelenség diadala, olyan, mintha John Waters összeállt volna a Troma Stúdióval, hogy megrendezze a Miami Connection-t. Ezt a filmet jó szívvel tényleg csak azoknak tudom ajánlani, akik ténylegesen rajonganak az ízig-vérig trashfilmekért (ha a fenti háromból minimum kettővel jó viszonyt ápolsz, nyugodtan próbálkozz ezzel is, de a biztonság kedvéért készíts be egy-két sört a film mellé). Kevés ember tetszését fogja úgy igazán elnyerni, de akikét mégis, azok igazi kult-kincsként tekintenek majd rá.

A filmet legközelebb április 14-én 21:00 órakor vetíti a Toldi Mozi. 

Ha pedig érdekel a Titanicon látott többi (nem trash) film, akkor hallgasd meg legutóbbi podcastemet is: 1. óra, 2.óra