Miami Connection

Minden évtizednek megvannak a maga definitív filmjei, azok az alkotások, amelyek formabontó mivoltukkal meghatározzák az elkövetkező évek hasonszőrű alkotásait (pl.: Egy Maréknyi Dollár), vagy éppen ellenkezőleg: összegzik a tanulságokat, és lezárnak egy korszakot az adott műfaj fejlődésében (Pl.: Volt egyszer egy vadnyugat). Klasszikusok, amelyek olyan pontosan ragadják meg a korszellemet, hogy azóta is az egyetemes filmművészet hivatkozási pontjai. Mai kritikám tárgya is egy ilyen korszakos mestermű, amelyet felháborító módon mégis alig ismernek. Pedig a Miami Connection ugyanazt jelenti a 80-as évek videotékáinak alsó polcain porosodó filmeknek, mint a Taxisofőr a 70-es évek New Yorkjának vagy a Szelíd motorosok a hippi korszak végének. Woo-sang Park író/rendező illetve - a civilben motivácíós tanácsadó - Y.K. Kim főszereplő (illetve társíró/rendező és producer) filmjében ugyanis minden benne van, amiért szeretni lehet a korszak B kategóriás filmjeit, a felesleges zenés montázsoktól kezdve, a hülye ruhákon át, egészen a fehér nindzsáig.  

miami.png

(Nem a rajzoló volt béna, a főszereplőnek tényleg ilyen feje van)

A Miami Connection egy a 80-as évek Floridájában – ahol mindenki úgy öltözködik, mint a Bud Spencer Filmek gonosztevői, de cserébe még az egyszeri klubtulaj is tud kungfuzni - játszódó zenés-akcíó-dráma, a barátságról és arról, hogy sose adjuk fel az álmainkat, hanem merjünk szembeszállni a nindzsával (és ez most nem metafora).  

Rengeteg mindenről lehetne a film kapcsán beszélgetni, de elég megnézni az első tíz percét, hogy tudjuk, itt most tényleg kincsre leltünk.  Már a főcím előtt motoros nindzsák - milyen zseniális összegyúrása ez a 70-es illetve a 80-as évek legelcsépeltebb B filmes stílusainak! - támadják meg a havannai lakótelep színészegylete által játszott maffiózókat, hogy megszerezzék mind a két gumicukros doboznyi kokaint. A jelenetben olyan nagyszerűen megkomponált összecsapásokat láthatunk, mint például a kínosan lassú nindzsa és a kukafedőkkel harcoló gengszter elképesztő küzdelme.  A támadók természetesen megszerzik a zsákmányt, ám miután elmotoroztak az éjszakába, vezérük jól leteremti őket, mert otthagyták a pénzt, szerencse, hogy ő mégis elhozta. (Si Y Jo, a Sho Kosugi hasonmás verseny vigaszdíjasa tekintélyt parancsoló és félelmetes főgonosz… lenne, ha babos kendő helyett nem anyukája selyem sáljában motorozna, meg az se ártana ha az utolsó 20 percben nem egy tök más színész játszaná) A feszült hangulatú nindzsa meeting után pedig berobban a főcím, amelyben először (de nem utoljára) hallhatjuk a Dragon Sound nevű formáció ikonikus számát, az Aganist the Ninja-t.  

Miami Connection nemcsak az akciófilmek non plus ultrája, de a zenés filmek listáján is előkelő helyezést érdemel. Ugyanis a történet középpontjában a fentebb említett multikulturális rockbanda tagjai állnak, akik, amikor éppen nem a nindzsák elleni harcról és a barátságról énekelnek, akkor a taekwondo művészetét gyakorolják (vagy félmeztelenül lelkiznek).  Az együttest az angollal igencsak hadilábon álló Mark (Y.K. Kim), a könyékig érő zakót hordó John, a fekete Jim, a bundesliga szexszimbolum Tom és a semmiféle megkülönböztető karakterisztikával nem rendelkező Jack alkotják. Szerény figurák ők, akik nem vágynak másra, mint, hogy a taekwondo összetartó erejéről zenéljenek és, hogy a harminchoz közeledvén végre befejezzék a gimnáziumot. Azonban nem lehetsz sikeres harcművész-rock zenész a 80-as évek Floridájában anélkül, hogy ne szereznél néhány ellenséget.  Így járnak hőseink is, akiknek először a klub korábbi együttesével kell megküzdeniük (mert ugye egy klubban csak egy banda játszhat). Azonban az ellen-együttes nem szeret kikapni, ezért miután hőseink jól megverik őket, felbérlik a helyi keménylegényeket, akiket pont Joe barátnőjének a bátya vezet. (Aki mellesleg nem nézi jó szemmel a viszonyt, szóval van itt konfliktus dögivel.) Hőseinket azonban nem rémiszti meg néhány katonai mellényben (vagy esetleg félmeztelenül) botokkal hadonászó bunkó, ezért majd velük is jól leszámolnak.

És amikor már azt hisszük, hogy a film nem lehet ennél sokoldalúbb, akkor egy utcai verekedés és egy tengerparti montázs között megtekinthetjük a világ egyik legkínosabb jelenetét, ahol a banda fekete tagja félmeztelenül sírdogál (legalább is erősen próbálkozik) azon, hogy a honvédelmi minisztérium nem válaszolt a leveire, amelyekben a valódi apja személye felől érdeklődött. Olyan abszurd és váratlan az egész, hogy azt még David Lynch is megirigyelné.

Ahogy pedig Horst Fuchs mondaná: ez még mindig nem minden! Hiszen a film, nemcsak az akciót, a progresszív zenét és a nagyszerű karaktermomentumokat elegyíti nagyszerűen, hanem mindezt olyan mértékű - már-már dokumentumfilmezés határát súroló – realizmussal fűszerezi meg, amiről a dogma filmesek is csak álmodnak. Hiszen a filmben színészek helyett valódi motorosok és taekwondo tanítványok játszanak (még az alig húsz másodpercre felbukkanó tanár sem statiszta, hanem valódi professzor).  Az autentikusságot pedig csak tovább fokozza, hogy az alkotók nem állítottak maguk elé olyan korlátokat, mint rendezői koncepció vagy megírt dialógusok, hagyták improvizálni a „színészeket”. Így születhettek az olyan örökzöld beszólások, mint a „Next time I kill your ass!”.

A film utolsó 20 percében azonban egy olyan váratlan csavart kapunk, amit még M. Night Shalamayan sem merne meglépni (főleg mert ennek még az ő filmjeinél is kevesebb értelme van). Kiderül, hogy a nindzsa vezér és a suttyó gengszterek főnöke testvérek!  Eljött hát a bosszú ideje és a végső, minden eddiginél véresebb leszámolás az együttes és a nindzsák között, aminek tétje nem kisebb, mint hogy a fekete karakter eljut-e az apjával való találkozóra.  

vlcsnap-2015-03-28-18h23m19s210.png

Sajnos a film eredeti vágása nem sikerült olyan jól, mint ahogy azt Y. K. Kim elképzelte, ezért kezébe vette az irányítást (és egy „Hogyan rendezzünk filmet” témájú könyvet, bár nem biztos, hogy olvasta is) és újraforgatott jó pár részt a filmből (amelyeket „színész” társa Joseph Diamand egy Forgatókönyv írás alapjai könyv alapján írt). Nem kis teljesítmény ez valakitől, aki annyira nem tud angolul, hogy Arnold Swarzenegger, hozzá képest az angol szép beszéd világbajnoka. Azonban hiába tökéletesítették a filmet, az történt, ami az ilyen forma bontó művészekkel általában történni szokott: A Miami Connection megjelenésekkor akkorra bukás volt, hogy pár hét után le is kerül a mozik műsoráról és évtizedekig senki sem láthatta az igénytelenség eme mesterművét. 2009-ben azonban a Drafthouse mozi az Ebayen meglelte és 50$-ért meg is vásárolta a film egyetlen ismert kópiáját (akkor még nem tudták, milyen kincset találtak). Már az első vetítés olyan sikeres volt, hogy rögtön ki is adták a filmet DVD-n és Blu-rayen, hogy a lehető legtöbb emberhez eljuthasson Kim üzenete.  És, hogy pontosan mi is ez az üzenet?

„Csakis az erőszak kiiktatásával érhetjük el a világbékét”

(Mármint konkrétan ezzel a felirattal ér véget a film).  Ha eddig nem lett volna világos: ez a film egy csoda. A lehető legcsodálatosabb rossz film, ami valaha is készült. Egy olyan kuriózum, amit minimum egyszer mindenkinek látnia kéne, azonban mivel elsőre nem fogod elhinni, hogy tényleg létezhet ilyen röhejes és amatőr módon elkészített film, ami mégis halál komolyan veszi magát, újra és újra látni akarod majd. Olyan ez, mint egy autóbaleset, tudod, hogy szörnyű, de nem tudod nem nézni.   Ez bizony 10 drogbáró, motoros fehér nindzsát érdemel a 10-ből.