A rendőrség megköszöni

Harlem sötét sikátorai után, Róma kietlen és erőszakos utcáira látogatunk el. A helyzet ott sem sokkal jobb: bűn, tehetetlen és/vagy kiégett rendőrök, maffia, jogi kiskapukat kihasználó bűnözők, őket védő ügyvédek, önbíráskodók, kiábrándultság és a mindent elárasztó mocsok, mindez jól megszórva autós üldözésekkel és véres leszámolásokkal. Ez a poliziotteschi.

Követve a kortárs amerikai rendőr és bűnfilmek (Piszkos Harry, Serpico, Francia Kapcsolat) mintáit, illetve reflektálva a hetvenes évek bűnhullámára, a poliziesco (vagy euro-crime) néven is emlegetett műfaj az évtized olasz filmgyártásának legnépszerűbb zsánere volt.

Bár már az olasz filmgyártás hajnalán voltak olyan alkotások, amelyeknek a középpontjában rendőrök és/vagy bűnözők álltak, az első valódi poliziotteschi filmek (amik a fenti amerikai mozikat vették alapul és jóval erőszakosabbak voltak, mint a korábbi hasonló alkotások) csak az 1960-as évek legvégén jelentek meg (Banditi a Milano, 1968). (Sokan még ezeket a filmeket is csupán, mint a műfaj előzményei tartják számon). Igazán azonban az 1972-es A rendőrség megköszöni-vel kezdődött a műfaj, közel egy évtizedig tartó virágzása. Ez volt az a film, aminek köszönhetően a zsáner igazán népszerűvé vált (mármint a nézők körében, a kortárs kritikusok már kevésbé voltak elragadtatva). Majd a hetvenes évek vége felé népszerűségük rohamosan csökkenni kezdett és a nyolcvanas évek közepére szinte meg is szűnt a gyártásuk. Hasonlóan a spagetti westernhez a műfaj alkonyán kezdtek megjelenni a humorral átitatott, paródia jellegű poliziesco filmek is (pl.: Bruno Corbucci és Tomas Milian közös filmjei, illetve a Piedone sorozat is egyre komolytalanabb lett). Na, de térjünk is vissza mai filmünkre: A rendőrség megköszönire.

Ugyan a hazai nézőnek Steno neve leginkább a Bud Spencerrel forgatott vígjátékairól lehet ismert (Banános Joe és a Piedone filmek), 1972-es filmjében a humornak még csak szikrája sem lelhető fel. Nem is hiányzik.

A rendőrség megköszöni egy végtelenül illúziómenetes és cinikus film a rendőrök, ügyészek és bűnözők viszonyáról. A bűn és a mocsok elárasztja a világot (illetve Róma utcáit). Prostituáltak, stricik, piti rablók vannak minden sarkon. A rendőrség azonban még sem tehet semmit, hiszen ha sikerül is elkapniuk egy-egy gazembert, azokat - hála az ügyvédeknek - már másnap szabadon engedik. A rendőrök pedig akkor sem lépnek fel fegyverrel a menekülő gyilkos ellen, ha az teljesen jogos lenne. Félnek, hogy esetleg ellenük indulna eljárás. Nem meglepő, hogy ebben a közegben, nem kell sokat várni, rá, hogy feltűnjön egy önbíráskodó csoport, akik hamarosan elkezdik Róma utcáinak módszeres megtisztítását.

Teszik pedig mindezt a rendőrség hallgatólagos. Egyre inkább úgy tűnik, hogy egész Olaszországban már csak egy embert érdekel a törvény: Bertone felügyelőt (Enrico Maria Salerno). Számára ugyanis a gyilkos az csak egy gyilkos, lényegtelen, hogy kit öl meg. Senki sem állhat a törvények felett.  Hiszen ha túllépünk a törvényesség keretén, akkor ki mondja meg, hogy hol van a határ. Valószínűleg a többszörös kegyetlen gyilkos kivégzéséért senki nem fog könnyet hullajtani, de mi a helyzet a kurvával, vagy a munkáspárti tüntetővel, aki esetleg elkövetett valamit? Ők is halált érdemelnek? (Érdekesség: A poliziotteschi filmeket részben pont a Piszkos Harry ihlette, annak folytatása a Magnum erejével viszont éppen a Rendőrség megköszönni alaphelyzetét hasznosítja újra.)

vlcsnap-2014-09-24-20h26m13s39.png

Enrico Maria Salerno nagyszerűen alakítja a kétségek közt őrlődő rendőrt. Próbál helyt állni, miközben egyik oldalról az ügyészségnek, másik oldalról pedig a dühöngő tömeg követeléseinek, és a rendőrséget állandóan bíráló újságíróknak kell megfelelnie. (Kétségtelenül  a film egyik legerősebb jelenete, amikor a felügyelő egy buszos körutazásra invitálja a sajtó munkatársait a római éjszakai életbe, és demonstrálja, hogy éppen melyik törvény miatt nem tudja letartoztatni a kurvát vagy a stricit.)

Szíve szerint ő maga is végezne a kegyetlen rablógyilkossal, mégis neki kell megvédenie az önbíráskodó banda elől. Amerikai társaival ellentétben Bertone nem hajlandó átlépni a törvény által szabott kereteket. De egyáltalán lehetséges-e egy olyan világban, ahol az igazságszolgáltatás rendszerre belülről rohad szét, a törvény betartásával fellépni a törvényen kívüliek ellen?  Jóllehet, az ő dinamikus játéka a film igazi hajtóereje, színésztársai sem maradnak el tőle: Franco Fabrizi mint a törvényt sorozatban kijátszó rabló, Mario Adorf mint államügyész, Cyril Cusack pedig mint nyugalmazott rendőrfőnök alakít emlékezeteset.  

vlcsnap-2014-09-24-20h29m58s80.png

 

A rendőrség megköszöni a kevés (és meglehetősen visszafogott) akciójelenetet ellenére is egy lebilincselően izgalmas, és folyamatosan egyre feszültebbé váló alkotás. (A torokszorító atmoszféra megteremtéséhez Stelvio Cipriani remek filmzenéje is nagyban hozzájárul, akinek szerzeményét nyugodtan emlegethetjük egy lapon akár Ennio Morricone munkáival is.)

A finálé pedig még a kortárs, hasonló filmekhez képest is különösen erőteljes és komor. Egyetlen baja, hogy talán egy kissé túlzásba viszi a tehetetlen igazságszolgáltatás toposzát, de ettől eltekintve A rendőrség megköszöni egy méltatlanul elfeledett film, aminek témája és tanulságai még most is relevánsak tudnak lenni.