Vörös Skorpió

A héten mutatták be a Feláldozhatók 3. részét, amiben az akció-taták még egyszer (és talán utoljára) megmutathatták, hogy keményebbek, mint négy mutáns hüllő.A film azonban nem csak, hogy pénzügyileg bukott egy hatalmasat, de a nézők tetszését sem nyerte el maradéktalanul. Sokan a sorozat eddigi leggyengébb darabjaként hivatkoznak rá. Szóval mindazok számára, akiknek a nagy öregek legújabb kalandja csalódást okozott, vagy csak szívesen megnéznének egy ízig-vérig nyolcvanas évekbeli tesztoszteron bombát jó szívvel tudom ajánlani Dolph Lundgren mester egyik remekművét: A Vörös Skorpiót.

 

 

A történet szerint Lundgren, a profi Spetznatz ügynők - érdekes, hogy a Rocky IV után, hogy beskatulyázódott ebbe a szovjet szerepbe, pedig egy valóságos übermensch mintapéldány – akit Afrikába küldenek, hogy megölje a felkelők vezérét. Azonban mikor rájön, hogy a szovjetek milyen kegyetlennek az őslakosokkal inkább átáll a lázadók mellé, és egymaga leszámol az egész Vörös Hadsereggel. (Na jó, hagy belőlük egy keveset Stallonénak a Rambo 3-ra is. 1988 nem volt jó év az orosz medvének).

A filmet nem más rendezte, mint a legendás B akciófilm rendező Joseph Zito, akinek a neve olyan kult-filmek alapján lehet ismerős, mint az Invasion USA vagy a Missing in Action.  A Vörös Skorpió pedig valószínűleg a legjobb filmje. Férfiasan bevallom: számomra az Ütközetben eltűnt baromi unalmas volt. Azonban amekkora csalódás volt Norris vietnámi kalandja, pont olyan kellemes meglepetésnek bizonyult Lundgren afrikai kirándulása. Apropó: Afrika. Számomra a fekete kontinens egzotikus környezete, mindig is egy pluszt adott a filmekhez. Olyan, mint Ausztrália, ha itt forgatsz nincs szükséged jó operatőrre, mert úgy is jól fog kinézni a film.

A Vörös Skorpió egyszerűen egy marha szórakoztató film. Rögtön a film elején van egy jelenet, ahol Lundgren részegen - mert ugye a profi Spesnatz ügynök legjobb barátja bevetésen is a vodka – tántorog egy afrikai faluban, miközben szól egy Little Richard dal (mi is illene jobban az afrikai környezethez és az orosz megszállókhoz). Majd betér egy kocsmába, ahol leüt egy „csehkutyát” illetve a fekete csapost, aki csupán főhősünk frizuráját akarja megigazítani, egy macsétával. Miután pedig jól végezte a dolgát elkezdi énekelni a szovjet himnuszt. Az egész jelenetsor, annyira szürreális és vicces (még, ha nem is annak szánták), hogy engem már itt berántott a film, és a stáblistáig nem is eresztett.

Lundgren mellé olyan ismerős arcok statisztálnak, mint M. Emmet Walsh (természetesen, mint nagypofájú amerikai újságíró), Al White (a lázadók vezére) illetve T.P. McKenna személyében megkapjuk az elmaradhatatlan szadista szovjet tábornokunkat. A műfajhoz képest korrektek, a többiek meg úgy is, csak azért vannak, hogy Lundgren lelője, felrobbantsa vagy szimplán megverje őket. Dolph pedig olyan, mint általában: egy érzelemmentes svédacélból gyúrt terminátor. (Azaz Hamletet sosem fog játszani, de jól áll a kezében a minél nagyobb puska).

Bár a film dramaturgiai szempontból sok kívánnivalót hagy maga után. Nem tudom például, hogy Lundgren karaktere azért viselkedett összevissza - odamegy megölni a felkelés vezérét, majd meggondolja magát, és nem öli meg, de aztán úgy gondolja még is csak megöli, aztán eldönti, hogy most már inkább beáll hozzájuk – mert túl sok vodkát ivott, vagy azért mert egyszerűen ilyen tehetségtelen volt a forgatókönyv író (Arne Olsen – Többek között a Power Rangers film fűződik a nevéhez).

Azonban kit érdekelnek ilyen apróságok, mint logikus cselekmény vagy koherens jellemfejlődés, amikor MINDEN felrobban a filmben. De tényleg fél Afrikát felrobbantják a kedvünkért a filmben. Ez a film az egyik fontos előképe lehetett a manapság népszerű Bayizmus néven ismert filmművészeti irányzatnak. (A történet, a tartalom és a színészi játék helyét is a pirotechnika, a CGI veszi át.) Nincsen PG13, nincsenek tejfölös szájú újoncok, csak Dolph Lundgren van, ahogy leszámol mindenkivel.

A végén pedig megkapjuk a tanulságot: Az elnyomás rossz, nem szabad megszállni országokat.

Nyilván nem jó film a Vörös Skorpió, de egy csepp üresjárat sincs benne és az erős nyolcvanas évekbeli hangulat egy nosztalgikus bájjal ruházza fel, ami miatt nem tudunk haragudni a filmre. Látványos, szórakoztató harcok, jó beszólások, rock and roll és a „csupa fül” Tökéletes Katona. Mi kellhet még egy szórakoztató 102 perchez? Sajnos (kategóriájában) méltatlanul alulértékelt, elfeledett akció film, pedig ott lenne a helye a 80-as évek legnagyobb VHS klasszikusai (Cobra, Rambo 2-3, Commando) mellett. Nálam szórakoztatás szempontjából minimum megérdemel 8 harci festésben, és kisgatyában szovjetet pusztító Lundgrent a 10-ből. Igazi haverokkal sörözős Guilty Pleasure film.

Sajnálatos módon a film itthon csak egy csonkolt képarányú (4:3-as) és sztereo hangsávot tartalmazó DVD-n érhető el. A képminőség azonban korrekt és a film is vágatlanul van rajta.  400 Ft-ot meg is ér a műfaj rajongóinak számára, mert azért élvezhető a kiadás (ellenben mondjuk a Bosszú a jövőből DVD kópiájával).

Külföldön azonban megjelent egy igen impozáns Blu-Ray kiadvány is, ami szerencsére régiómentes így a hazai készülékek is lejátsszák.