Az elfeledett doktor

Ma veszi kezdetét a legendás Doctor Who sorozat legújabb, szám szerint 8. évadja (ha csak a 2005-ös újraindítás után számoljuk, hiszen 1963 és 1989 között volt még 26 évad, illetve 1996-ban egy TV film). Azonban ez a premier nem csak azért fontos, mert végre visszatér a képernyőkre korunk egyik legkedveltebb sorozata, hanem mert most debütál Peter Capaldi személyében a doktor legfrissebb 13. inkarnációja. Úgy, ám a sorozat eddig nem kevesebb, mint 12 doktort fogyasztott el, még James Bondból sem volt ennyi. (Aki nem ismerné a sorozatot: A Doktor egy időutazó földönkívüli – időlord – aki halála pillanatában képes reinkarnálódni egy új testben. Így a sorozat nincs a főszerepet játszó színészhez kötve, bármikor le lehet cserélni.) Azonban volt még egy Doktor, akiről az emberek hajlamosak megfeledkezni, igaz ő nem része a hivatalos kánonnak, de megérdemli, hogy beszéljünk róla. Hogy ki is ez az elfeledett doktor? A tovább után kiderül. 

 

 

Természetesen az 1965-ös és 1966-os Doctor Who filmek (amik a sorozat nem hivatalos és máig egyetlen mozi filmes adaptációi) főszereplője, a legendás Peter Cushing. A vele készült filmek általában kevésbé közkedveltek a rajongók körében, mivel a licencek hiányában az alkotóknak több mindenen kellett változtatniuk a sorozathoz képest. Viszont ezek voltak az első színes DW történetek, illetve az itt felhasznált Dalek modelleket később a sorozatba is átvitték.

03.jpg

Az első Doctor Who mozifilm Az 1965-ös Doctor Who and the Daleks, ami valójában az 1963-as első évad, második  sztorijának (a Doktor első találkozása egyik legnagyobb ellenségeivel a Dalekokkal) remake-je.

Amikor Doctor Who idősebb unokájának, Barbarának ( Jennie Linden) a barátja meglátogatja őket, az öreg megmutatja neki legújabb találmányát a TARDIS-t, amit a fiú véletlenül működésbe is hoz. Így a Doctor és társai egy ismeretlen bolygóra kerülnek. Nem is sejtik, hogy életük eddigi legveszélyesebb kalandja vár rájuk, ugyanis nem máshová kerültek, mint R2D2 fasiszta unokatestvérei, a Dalekok bolygójára. 

 A kisebb-nagyobb tárgybeli változtatásoktól (a Doktor nem földönkívüli, hanem egy emberi tudós, hiányzik a klasszikus főcím zene illetve a TARDIS kultikus hangeffektjét is lecserélték) eltekintve a film hűen követi az eredeti TV epizódok cselekményét. Azonban Gordon Flemyng filmje sokkal fiatalabb korosztályt céloz meg. Eleve a Doktor fiatalabbik unokáját vagy 4-5 évvel megfiatalították, így egy 15 éves kamasz lány helyett egy alig 10 éves kislány lett a film egyik főkaraktere. A kislányt alakító Roberta Tovey meglepően jól játszik, egyáltalán nem olyan ellenszenves, mint a legtöbb gyerek színész. Illetve a történetet is megszórták egy kis slapstick (ezek az Ian-t játszó Roy Castle-hez köthetőek) poénkodással, ami a sorozatra nem igazán volt jellemző.

Peter Cushing (aki az egyik kedvenc angol színészem) lubickol a szórakozott, öreg tudós szerepében, de az ő karakterén is érezhető, hogy a filmet inkább a gyerekeknek készítették. Hiszen William Hartnell eredetileg cinikus, embereket sokszor lenéző doktor karaktere egyáltalán nem rémlik fel Cushing alakításában. Sokan kritizálták a film díszleteit és való igaz hogy elavultak, de semmivel sem rosszabbak, mint egy Star Trek: The Original Series vagy éppen az eredeti Doctor Who sorozat kellékei. (Számomra érthetetlenek azok a vélemények, amelyek szerint az ottani Dalek-ok félemeletesek az itteniek meg röhejesek, hiszen a sorozatban is pont olyanok, mint itt, guruló szemetesládák). Igen mai szemmel néhány megoldás kifejezetten vicces, de részben ez adja ezeknek a filmeknek a báját.

Mert ez egy bájos film. Nem tehetek róla egyszerűen ez a legjobb szó rá. Hibái és gyerekessége ellenére (vagy éppen ezek miatt) én önfeledten tudtam élvezni.

A folytatás 1966-ban érkezett Daleks – Invasion Earth 2150 A.D címmel. Ami az eredeti sorozat második Dalek történetét (2. évad 2. sztori) dolgozza fel. A történet szerint a Doktor és társai - kis unokája, Susan illetve az unokahúga (Jill Curzon, aki Jennie Linden helyére jött) plusz egy rendőr, (Bernard Cribbins) aki véletlenül tart velük - a 2150-es évbe utaznak, ahol meglepve tapasztalják, hogy a földet elfoglalták a Dalek-ek. (A film cselekménye sokkal több ponton tér el a TV verziótól, mint az előzményé.)

A második filmre abszolút elmondható a folytatások arany szabálya, azaz többet és nagyobbat. Ráadásul valamivel komolyabb lett az egész, hiszen Susan kevesebbet szerepel és a bénázó Roy Parkert is lecserélték Bernard Cribbins-ra (funfact: ő később feltűnt a hivatalos DW sorozatban is), és Cushing sem olyan szórakozott, mint korábban. A színészi játék és rendezés területén a film az előzmény színvonalán van. Ám hiába a relatív komolyabb hangvétel, ha néhány megoldás miatt a filmet néhol éppen hogy nehezebb komolyan venni (pl.: a Dalekeknek a bomba nem árt, de egy autóval való ütközéstől felrobbannak, illetve a Dalekek ördögi terve is elég erősen igényli a suspension of disbelief-fet a néző részéről). Viszont a film zenéje és a speciális effektusok sokkal jobban sikerültek, mint a korábbi filmben. Ezeknek hála, összességében a folytatás jóval szórakoztatóbb, viszont kevésbé sikeres lett. Így a harmadik film, ami az eredeti sorozat Chase című sztorijának feldolgozása lett volna, sosem készült el. 

És, hogy kinek is ajánlanám ezeket a filmeket?

Az elszánt Doctor Who rajongók mindenképp tegyenek vele egy próbát, csak legyenek képesek elvonatkoztatni a sorozattól. Amíg viszont az első részt a rajongókon túl inkább kicsiknek ajánlanám, addig a folytatást nyugodtan tudom ajánlani mindenkinek akik bírják a camp-be hajló, gyakran megmosolyogtató ponyva/retro sci-fi-ket (Barbarella, Flash Gordon). Akár egy sörözős haveri filmnézéshez is tökéletes lehet.