John Carpenter az isten és Kurt Russel az ő földi helytartója. Na, jó ez talán egy aprócska (de tényleg kicsi) túlzás, az viszont vitathatatlan, hogy rendező-színész párosuk maga volt a megtestesült tökösség. A nyolcvanas évek legmenőbb és legszórakoztatóbb mozijai közül nem egyet köszönhetünk nekik. Úgy, mint a Dolog-ot, Nagy zűr kis Kínában-t illetve minden idők egyik legfaszább posztapokaliptikus hangulatú filmjét a Menekülés New Yorkból-t. 1996-ban még egyszer (máig utoljára) összeálltak, hogy elkészítsék ez utóbbi folytatását, a Menekülés Los Angelesből-t. Azonban elődjével ellentétben sem kritikailag sem pénzügyileg nem lett sikeres (bár többet hozott a konyhára - 25,426,861$ - mint az előzmény, sokkal több pénzből - 50 millió $ - is készült így elég nagy bukásként lett elkönyvelve). Való igaz, hogy mind Russelnek, mind pedig Carpenternek vannak ennél sokkal jobb filmjeik, de a Menekülés Los Angelesből azért messze nem olyan rossz, mint a híre.

A történet alapjai annyira hasonlítanak az 1981-es filmjéhez, hogy ha nem lenne benne néhány apró utalás a New Yorki szökésre akár remakenek is nevezhetnénk a folytatást: A távoli jövőben (azaz most már a közelmúltban) az USA totalitárius állammá vált, ahol mindenki szabad kivéve, aki dohányzik, iszik, vörös húst eszik vagy házasságon kívüli szexuális kapcsolatot létesít. Az ilyen és ehhez hasonló deviáns elemeket pedig Los Angeles-re száműzik (ami egy földrengés során elszakadt a kontinenstől). Azonban amikor az elnök lánya ellopja a szuperfegyver műholdrendszer vezérlőjét és a Los Angeles legnagyobb bandavezérnek kezébe jutattja (aki a harmadik világ országaival közösen az államok lerohanására készül). A kormánynak nincs más választása, mint, hogy ismét a notórius bűnöző Snake Plisken segítségét kérje (azaz egy halálos vírussal kényszerítse arra, hogy szerezze vissza a vezérlő egységet).

Ha nagyon erőltetnénk, bele lehetne magyarázni egy nagyon felszínes és egyszerű társadalomkritikát a filmben. Érezhető viszont, hogy a rendező itt még a Menekülés New Yorkból-nál is kisebb jelentőséget tulajdonított ennek kidolgozására (a zseniális Elpusztíthatatlanok-kal meg aztán tényleg nem említhető egy lapon ilyen téren). A cselekmény is igen egyszerű: Plisskennek el kell jutnia A pontból B pontba miközben örült figurákkal keveredik, örült akciókba. Ami fordulat meg van, az is elég banális. Azonban - és itt jó szívvel veszem le magamról a filmesztéta gúnyáját – ezek ellenére egyszerűen nem tudok haragudni erre a filmre. Ez egy szenzációs alkotás, a 90-es évek egyik legszórakoztatóbb filmje. Gyorsan indul be és utána nincs pihenés. Persze sok az igencsak „over the top” (motorral platóra ugratás illetve a sokak által kifogásolt szörfös jelenet) akció jelenet ami miatt néhol elégé komolyan vehetetlen a film, de nem is kell komolyan venni (sőt szerintem Carpenter és Russel is egy jó nagy adag iróniával állt hozzá elkészítéséhez). Csak bontsunk egy sört és hagyjuk, hogy az akcióvonat megállás nélkül vigyen minket a hihetetlenül cool fináléhoz. 

Kurt Russel nem most nyújtja élete alakítását, de magabiztos lazasággal hozza  Snake „Mindent és mindenkit leszarok” Plissken figuráját. A mellékszereplők is igencsak feldobják, az amúgy is szórakoztató filmet. Hiszen olyan legendás arcok bukkannak fel, mint Bruce Campbell (aki szétmaszkírozva, egy pár-perces jelentben is képes ellopni a show-t), Steve Buscemi (aki roppant szórakoztató Comic Relief karakterként), Peter Fonda és Pam Grier.

Egyetlen olyan negatívumot tudnék felhozni a filmmel kapcsolatban, ami valóban zavart, az pedig a CGI túlzott használata. Carpenter korábbi filmjeinek részben az adta a báját, hogy nagyon jól tudott gazdálkodni az alacsony költségvetésből és olyan okos és kiváló türköket használt, amik miatt mégsem tűnt olcsónak a filmje. CGI-t nem igazán használt, kár, hogy most még is. Hiszen a film speciális effektusai már a bemutató idejében sem számítottak élvonalbelinek, ma meg már egy közép kategóriás videojátéknak élethűbb a grafikája. A három évvel korábbi Jurassic Parkot nézve még mindig elhiszem, hogy a dinoszauruszok élnek. Itt viszont sok helyen nagyon kilóg az a bizonyos lóláb, ami az erre érzékenyeknek képes lehet tönkrevágni az amúgy remek hangulatot. 

Azonban amit a gyenge számítógépes trükkök rontanak a hangulaton azt Shirley Walker és John Carpenter kiváló zenéje szinte teljes egészében el is feledteti velünk. Hangulatában az előzmény aláfestéshez nyúl vissza (nem csoda, hiszen azt is Carpenter szerezte) viszont ahogy maga a film, a zene is sokkal dinamikusabb. A szintetizátor helyett pedig a gitár került a középpontba, ami valóságos adrenalin löketet ad. Hallgassuk is meg újra, meg újra, meg újra…

Összességében, ha egy magas oktánszámú akció orgiára vágysz, tökös főhőssel, örült karakterekkel, fülbemászó muzsikával és még a láthatóan elavult vizuális effektek sem zavarnak akkor ez mindenképpen a te filmed.